A kiállítás október 4-ig látogatható, hétfő kivételével, naponta 11-19 óra között. 

A kiállítás átfogó válogatást mutat be ANTIK Sándor elmúlt három évtizedben készült műveiből. Ahogy a cím is sugallja, a kiállítás rendezése és bemutatása három szempontot követ.
Bemutatja az alkotó művész felfogásának és világképének változásait az illető periódusban.
A kulturális memória szempontjából nézve, olyan művek kerülnek előtérbe amelyek emblematikus alkotásai voltak a 80-as évek hazai és nemzetközi művészeti rendezvényeinek, és amelyek egy része ismeretlen maradt a közönség számára valamilyen oknál fogva.
Rekonstrukció - régebbi művészeti akciók és performance-ok, melyek egyetlen alkalommal kerültek bemutatásra vagy megismételhetetlenek; installációk, melyek élményeit nagymértékben meghatározta egy adott térbeli, időbeli és történelmi kontextus;  művészeti események és alkotások, melyek csak a róluk készült fényképek, leírások, audiovizuális dokumentumok nyomán rekonstruálhatóak.  Egyébként a rekonstrukció szempontját maga a művész is érvényesíti, amikor régebbi munkáinak műfaji vagy technikai átírásait valósítja meg és alkotja újra.

ANTIK Sándor 1950-ben született Szászrégenben. 1975-ben diplomázott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, Kolozsvárt. Ana Lupaș és Mircea Spătaru tanítványa volt. 2005-ben szerzett DLA tudományos fokozatot a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Szakán, Budapesten. Jelenleg egyetemi docens a nagyváradi PKE Képzőművészet/Reklámgrafika tanszékén. Kutatási területei: vizuális művészet, vizuális kommunikáció, médiatörténet, multimédia és intermédia. Szobrászati-, akció-, installáció és intermédia művészeti műfajú alkotásait bemutatta többek között Berlinben (2010), San Franciscóban (2010), Londonban (2011), Milanóban (2011),valamint a Velencei Biennálén (1999).

Megnyitó / Vernisaj / Opening

Antik Sándor a Magmában Sepsiszentgyörgyön
(Megnyitó)
(Skype-on San Antonioból, 2013. Szeptember 5.)

Amikor Antik Sándor e-mailen felkért arra, hogy nyissam meg a Világkép-Memória-Rekonstrukció című kiállítását Sepsiszentgyörgyön, rögtön sejtettem, hogy a virtuális tér fura csapdája humorizál velünk.
Tudod-e, hogy én hol vagyok? Kérdeztem.
Valóban nem sejtette, hogy egy másik kontinensen olvasom a leveleit, nézegetem a legutóbbi munkáit az Interneten és a Facebookon. A különbség mindössze 8 óra eltérés, de ez elég ahhoz, hogy amikor Antik alszik, én olvasom a levelét, nézegetem az alkotásait, amikor én alszom, ő olvassa az én válaszomat. Manapság már csak ennyi az eltérés: Kelet és Nyugat között: amikor ti alusztok, én ébren vagyok. Most szerencsés időben vagyunk: mindnyájan „éberek”, ti Sepsiszentgyörgyön, Erdélyben, én több ezer kilométerre, San Antonióban, Texaszban.
Az Internet, a mai technikai adottságok nemcsak az idő fogalmát relativizálták, hanem a teret is virtuálissá változtatták. Ezzel lehetővé vált, hogy ne a távolságokra, hanem az alapvető közös kérdésekre koncentráljunk: az emberi létezésre, alkotásra és a körülményeire.
A közös kérdés most: hogyan sikerül a szubjektív memóriának újraalkotnia a múlt értékeit, oly módon, hogy értelmezhető legyen a jelenben is?
A rekonstrukció sok nehézségbe ütközik. Az egykori hazugság és félelem légkörét nem lehet tökéletesen rekonstruálni. Még akkor sem, ha újabb hazugságok és újabb félelmek váltják fel.
Mindjárt az elején ki kell igazítanom egy félreértést. Néhány tanulmányban azt olvastam, hogy az avantgárd képzőművészek „válságban voltak” a 70-es 80-as években. Ez tükröződik az alkotásaikban. Nem. A társadalom volt válságban. Az egyetlen realista viszonyulás a totalitárius rendszerhez: az abszurd volt. Ez volt a realista megközelítés. Abszurd helyzetet teremtett a társadalom, az örök érvényűnek képzelt hatalom. A művész ezt látta, ezt érzékelte. Nagyon reálisan. Mint ahogyan a mai társadalmi gyakorlatban is élnek a paradoxonok, ellentmondások, hatalomra törő dogmatikus erők és képzetvilágok, mint ahogyan az alkotónak manapság is meg kell küzdenie az abszurd helyzetekkel. De az, aki a totalitárius rendszerben az abszurdot nem realitásként érzékelte, az vagy becsapta önmagát, nem hitte el amit látott, vagy egyáltalán nem értette a világot.
Közismert, hogy a román politika olyan jól teljesített az 1956-os magyar forradalom leverésekor, hogy emiatt a Szovjetunió legmegbízhatóbb csatlósaként kivonták a szovjet csapatokat Romániából. Tehát Csehszlovákia 1968-as lerohanásakor nem kellett Romániából orosz csapatokat vezényelni Prágába. Ceaușescu ezt rögtön ki is használta: egyrészt Nyugaton elhintette függetlenségének látszatát, másrészt befelé erősítette a populista nemzeti jelmondatokra épített nacionalista diktatúráját. Nyugaton azt a látszatot keltette, hogy a nemzeti egységbe tömörülő román nép szembeszáll a Szovjetunióval, nyit a nyugati kultúrák felé, lehet értekezni az egzisztencializmusról, avantgárdról, nyugati filozófiákról, csak egyet nem volt szabad: a román nemzeti diktatúra államát és a személyi kultuszra épülő hatalmat sérteni. Ez az úgynevezett nyitás néhány évig tartott, hogy azután még sötétebb korszak jöjjön, de elegendő volt ahhoz, hogy egy nemzedéknek lehetősége nyíljon arra, hogy létrehozza a színművészetben, képzőművészetben, irodalomban és filozófiában, társadalom-kritika elméleti szinten azokat a nyitott szellemű műhelyeket, amelyeket korábban tiltott a hatalom.
A romániai magyar színművészetben, bukaresti és lengyel avantgárd hatásra, nyitni lehetett a vizuálisabb, közvetlenebb színpadtechnika és játékstílus felé. Érdekes, hogy ez a magyar kisebbségi színjátszásban éppen Sepsiszentgyörgyön indult el. A Médium kiállítás előtt volt a Tompa Gábor rendezte Woyczek előadása. Ennek a rendezése már tökéletesen eltért a korábbi színpad – nézőtér dichotómiától.
Az egykori sajtótermékekből, megmaradt média emlékekből nehezen összerakható a totalitárius kor, hát még annak a képzőművészete.
Ma már jól látható, hogy sajátosan kelet-európai neoavantgárd alkotásokról van szó. Mint ahogyan manapság is szembeötlő a különbség egy dél-amerikai, vagy kubai képzőművész alkotása és mondjuk egy amerikai, vagy hollandiai között, éppen úgy a kelet-európai korabeli munkák is bármennyire közös jegyeket mutattak a nyugatiakkal, de egy lényeges ponton különböztek tőlük: hangsúlyozottan társadalmi konnotációjuk és jelentőségük volt. Bármihez nyúltak, ha egy szeget bevertek, az is társadalmivá vált.
Többek között ez sem derülhetett ki a korabeli írásokból.
Itt van például a sepsiszentgyörgyi 1981-es Médium kiállítás, amelyet annak idején Baász Imre felkérésére, én nyitottam meg. Baásszal Bretter György filozófusnál ismerkedtem meg Kolozsvárt, mielőtt Baász Szentgyörgyre költözött volna. Nemzedékünk, amelyet annak idején megkülönböztetésként az „esszéíró” nemzedéknek neveztek, Brettert választotta bizalmas tanárának és barátjának. Éppen úgy, mint a képzőművészek Vásárhelyen Nagy Pált, illetve Kolozsvárt egy bizonyos tanítványi kör Ana Lupașt és Mircea Spătarut. Akkor szűk irodalmi, filozófiai és képzőművészekből álló csoportok jelentették számunkra a hivatalos felfogástól eltérő gondolkodást. Cikkeinkben, írásainkban egyáltalán nem használtuk a korabeli társadalomtudományi zsargon kifejezéseit, ezért legjobb esetben azt mondták írásainkra, hogy érthetetlenek. A vizuális művészeket valamivel szabadabbnak éreztük, mint a filozófusokat és irodalmárokat, mert azok nem verbalizálható, tehát a hatalom által rögtön nem beazonosítható eszköztárral dolgozhattak, mint a szövegek alkotói. Viszont a konceptualizmus hatására, a vizuális művekben is megjelent a szöveg. Persze, őket is legjobb esetben „érthetetlennek, zavarosnak, ellentmondásosnak, abszurdnak” tekintették. Mondom, a legjobb esetben! Mert, ha azt mondták volna, mint ahogyan sokan tudtuk, hogy ezekben a művekben, írásokban éppen a rendszer kritikája fogalmazódik meg, ezek a művek éppen a hatalom bírálatát sugallják és a hétköznapi ember kiszolgáltatottságáról szólnak, akkor sokkal keményebben betiltották volna, mint ahogy meg is tették később, a 8o-as évek második felében.
Több cikk jelent meg az 1981-es Médium kiállításról is, de most egyet emelnék ki röviden. A korabeli legnyitottabb lapban, a bukaresti a Hétben megjelent egy rövid ismertetés (1982. január 8.), amelyből kiderül, hogy a szerkesztőnek egyetlen alkotás tetszett az egész kiállításon. Szó van a cikkben avantgárdról, meg fanyalgó kérdésekről és tájékozatlan érdeklődőkről, meg, hogy ezek utánzatok, illetve „nem egészen művek”, de a legfontosabb mi volt a cikkíró számára? Egy zöld domboldal tájképe. Ez tetszett. Nos, a kiállításon egyetlen tájképnek képzelhető alkotás volt, de az sem volt igazán tájkép. Volt benne egy „chichita”. Most, hogy újraolvasom a régi cikket, most értettem meg igazán, miért nem hozta le a lap a MAMŰ alkotókör megalapításáról írt cikkem második részét. Nem a cenzúra, hanem maguk a szerkesztők egyszerűen nem értették, miről beszélnek a képzőművészek. A sajtó munkatársainak többsége felkészületlen volt az új vizuális munkák befogadására. Mindent a sematikus, hamisan értelmezett arisztotelészi tükrözés elméletre egyszerűsítettek. Nos, ebben a légkörben kell elhelyezni a romániai neoavantgárd megjelenését a 70-80-as években. Lazult ugyan már az 50-es évek dogmatizmusa, a Képzőművészeti Szövetségen belül létrehozták a fiatalok kísérleti műhelyeit is (Atelier 35), de hiányzott az értő, befogadó közönség éppen úgy, mint a minden kiállításhoz külön engedélyt adó pártbizottság kulturális osztályán sem tudták néha mitévők legyenek ezzel a zavaros, avantgárd, abszurd, szemétben turkáló, koszos eszközöket használó fiatalokkal. Néha engedélyezték, néha betiltották. Nem volt egységes norma és korlát. Az egyetlen szabadságot a land art, environment és a performansz jelentette, a természetben alkotó művészek nem kértek engedélyt senkitől. Legfeljebb az Állambiztonság kutatott utánuk.
Viszont a művészek, nemhogy válságban lettek volna, hanem szemmel láthatóan sokat alkottak ebben az underground létben. Iróniájuk, humoruk, harsány, kihívó, a kor hatalomhoz simuló ízlésével szembeszegülő alkotásaikkal a nemzetközi kiállítások szintjére emelték a hazai vizuális kultúrát.
Antik Sándor munkáival először a sepsiszentgyörgyi Médium kiállításon találkoztam. Már akkor megragadott a vizuális-gondolati nyitottsága, technikai tudása és bátorsága, ahogyan az anyaghoz nyúlt, ahogyan ki tudott lépni a hagyományos keramikus öntőformák szorításából. Szinte ezzel párhuzamosan kilépett a műterem szorításából is a performansz és az installációk világába, majd később megőrizte keramikus látásmódját, de a digitális vizuális alkotói médiumok felhasználásával a virtuális szabadság világát kísértette.
A vizuális alkotók világképe nem tételes narratívákban, hanem a látomásaikban valósulnak meg. Ez a kiállítás jól dokumentálja Antik Sándornak a közfelfogástól eltérő, független szemléletét, amely mellett akkor is kitartott, ha látomásainak szelleme veszélyes társadalmi konnotációkat ébresztett a hatalom szemében egykor és talán még ma is. Jó példa erre az 1986-ban Nagyszebenben bemutatott Az álom nem halt meg című művészeti akciója, amelyikben mindössze három évvel a diktátor kivégzése előtt a börtön hangulatát idézte, vagy az 1992-ben Budapesten bemutatott Environment akciója, a Transfoto pincegalériában, a véresre korbácsolt emlékekről, illetve az 1993-as A képzelet börtöne című videóinstallációja, majd a halálugrásra emlékeztető Vezérlés Gyakorlata mixed- és multimédia installáció és performansz. Műveiben, kezdve a korai Tárgyhipotézisektől egészen a 2010-es Zambacalamba Net című videóprojekcióig, vagy a Piramis interaktív animációig két alapvonást is megfigyelhetünk.
Az egyik a meghökkentő formai játékosság, szinte végletekig menő, különböző anyagokat - a performanszaiban még saját testét is anyagként – felhasználó, kísérletező erudícióját. Ez az önmagából építkező adottsága látszólag semmilyen társadalmi elkötelezettségre nem utal. Inkább maga a biológiai létezés mikroszkopikus, rejtett és ellentmondásos jelenségeinek határait próbálja felvillantani. Ugyanakkor a játékos formakezelést lassan áthatja valamilyen tudományos kutató-kísérletező kíváncsiság. Hogy aztán a tudományos kutatás mulandóságára, az eszközök korlátoltságára utaljon, és az egész folyamat ön ironikus szemlélethez vezessen. Kétségbeesett humorral, mintegy sztákáttóval zárja le ezt a művészi kutatói folyamatot. Ezt megfigyelhetjük a Tárgyhipotézisek, de különösen a Mikró-esemény, az Articulation Error, a Laboratóriumi jelenet digitális fotómontázsán, de különösen a Corpus Transit című alkotásában. Ez utóbbiban az emberi test működését egy egyszerű organizmus primitív csőrendszerének működésére redukálja, akárcsak a tudomány, amelyik bizonyos szegmensekben elemzi az emberi test biológiai működését. Ezeket videofilmeken rögzíti és a néző a képernyőn egyszerre láthatja, amint a száj lélegzik, a szív működik, a belek dolgoznak, a test különböző hangokat hallat és egyszerre megrendítő, avagy megközelíthetetlenül abszurd jelenség: mint maga az emberi létezés.
A játékos kutató kíváncsiság Antik műveiben kiegészül a következetes tárgyi környezetépítéssel, önkorrekcióval, a helyzet és az alkotás állandó dokumentálásával, a memória karbantartásával. Ez a memóriát állandóan újraíró tudatos önkorrekció, látomásait állandóan új hangsúlyokkal, az új helyzetnek megfelelő új jelentéssel írja át, miközben társadalmi és humán érzékenysége az az archimédeszi biztos pont, mondhatnánk világképének, látomásainak rendezőelve ahonnan aktivitásra ösztönzi a körülötte levőket. Nem tűri a passzív szemlélést, műveivel mozgósít, viszonyulásra kényszerít, látomásaival meghökkent, mint ahogyan a monumentalitást nevetségessé tevő, 2002-es Találkozás a partizán Titóval című munkája, vagy a Családi műhelymunka makettje illetve az Egy fikció makett installációja, amelyben saját testéből alakít zászlót, ezeket a panel-szerű épületekre aggatva, valamilyen borzalmas bruegheli hangulatú látomást teremt.
Vajon, a virtuális lehetőségek korában, amikor egy repülőből kiugró ejtőernyős, egyszerű mobil telefonról közvetítheti kedvesének a zuhanás látványát, amikor reális lehetőséged van arra, hogy gondolataid másodpercek alatt eljussanak a világ végére, de vajon megszabadult-e a mai alkotó az emberi, társadalmi kötöttségektől? Alig hinném. Szerintem ugyanott folytatódik az erkölcsös szembenállás, a küzdelem az igazságért, az emberi megaláztatások, kiszolgáltatottság és dölyfös hatalmi gesztusvilág visszaélései ellen. Az alkotó ugyanazzal az iróniával viszonyul hozzá, csak más eszközökkel. Szerencsések, akik személyesen is láthatják ezt az alkotói folyamatot, de az Interneten is követhetjük a Magma honlapján, a virtuális világban Antik műveit. Sok hozzáértőt kívánok az alkotónak, hogy végre otthon érezze magát a virtuális és a valós világban egyaránt.  

Ágoston Vilmos

Kerekasztal / Masa rotunda

Spațiul Expozițional de Artă Contemporană MAGMA și festivalul de arte contemporane pulzART
vă invită la vernisajul artistului

Alexandru ANTIK, intitulat  Viziune – Memorie – Reconstituire
care va avea loc joi 5 septembrie 2013, orele 18.

Cuvânt de deschidere virtual: Vilmos ÁGOSTON, scriitor, critic literar și de artă din Texas.

Expoziția va fi deschisă până în 4 octombrie, a.c. în fiecare zi cu excepția zilei de luni, între orele 11-19.

MASĂ ROTUNDĂ
DISCUȚII INTERDISCIPLINARE în cadrul proiectului artistic Viziune - Memorie – Reconstituire
06. sept. – vineri //  15:30
Participanți: Sándor ANTIK, artist vizual; András Áron IVÁCSON, filozof; KÁNYÁDI Irén, filozof; Diana MARINCU, critic de artă; György SZÉKELY Sebestyén, istoric de artă, moderatorul evenimentului și organizatorii Magma.
Locul dezbaterii: Spațiul Expozițional de Artă Contemporană MAGMA.

Expoziția prezintă o selecție reprezentativă a lucrărilor artistului Sándor ANTIK, realizate în ultimele trei decenii. Cum sugerează și titlul, organizarea și prezentarea expoziției urmărește trei criterii.
Schimbările conceptuale și de viziune ale artistului pe parcursul activității sale.
Memoria culturală – opere care s-au remarcat și pot fi considerate creații emblematice ale anilor '80 în cadrul evenimentelor naționale și internaționale, cunoscute sau necunoscute publicului de aztăzi din varii motive.
Reconstituirea – instalații și documentații ale unor acțiuni artistice, spectacole trăite într-un anumit context, timp și loc specific, evenimente efemere și irepetabile, rămase într-o memorie uneori selectivă, a căror reconstituire se poate realiza prin fotografii, texte, documente audio-vizuale și martori ai evenimentelor.  Astfel, criteriul „reconstituirii” este validat și prin procedurile stilistice și tehnice ale artistului, atunci când realizează transcrierile lucrărilor sale anterioare, transcrieri dintr-un gen în altul sau dintr-un format tehnic în altul.

Domeniile de cercetare ale artistului vizual Antik Sándor: arta vizuală, comunicarea vizuală, istoria mass-mediei, multimedia și intermedia.
Printre multe alte orașe, și-a prezentat creațiile în Berlin, San Francisco, Londra, Milano, cât și la Bienala de la Veneția. Performanța, instalațiile și instrumentele din multimedia pe care le utilizează au avut și au și acum un un rol decisiv în munca lui. La toate acestea se adaugă, așa cum a spus artistul, și obiectele ipotetice pe care le-a creat din porțelan, precedând chiar și primele lui performanțe.

Exhibition/event: World Concept – Memory – Reconstruction
Date: 06.09 - 04.10.2013
Exhibitor: Sándor ANTIK 

Description of the exhibition: “The exhibition presents a representative selection of Sándor ANTIK's works created in the past three decades. As the title also suggests, the organization and presentation of the exhibition follows three criteria. 

It presents the changes in the artist's concept and world view in the respective period.

From the viewpoint of cultural memory, it focuses on works which were emblematic creations of the national and international artistic events in the 1980s, a part of them having remained unknown for the public for some reason. 

Reconstruction – older artistic actions and performances, unrepeatable or presented only once; installations whose experience was significantly determined by a given spatial, temporal and historical context; artistic events and creations which can only be reconstructed based on photos, descriptions and audiovisual documents. The criterion of reconstruction is also applied by the artist himself, when he carries out the generic and technical rewriting of his older works.” 

Opening times: 11 a.m. - 7 p.m. all day, except Mondays and holidays  

Világkép – Memória – Rekonstrukció / installálás, megnyitó / Interdiszciplináris beszélgetés.
Viziune - Memorie – Reconstituire / instalare, vernisaj / Discutii interdisciplinare.

Photos: MAGMA

Szervezők / Organizatori: Magma Kortárs Közeg Egyesület Partener: Kovászna Megye Tanácsa, Székely Nemzeti Múzeum, pulzArt Támogatók / Sponsori: Sepsiszentgyörgy Megyei Jogú Város Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa Média partnerek / Parteneri media: Háromszék, Székely Hírmondó, transindex.ro, sepsiszentgyorgy.info, kezdi.info, modernism.ro, Flash Art